Egy találós kérdéssel kezdeném!
Mit gondolsz, melyik évben mondta az alábbi szöveget az egyik ismert egyetemi tanárunk?
„A mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.
Mi az egyetem célja és hivatása?
Az egyetem, mint minden iskola, a tanítványaival két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény, szakiskola.
Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanítási idő alatt hallgatói fejébe száz vagy kétszáz kilónyi könyv tartalmát átpréselje, ezután ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemnek csak arra kell vigyáznia, hogy hallgatóit éppen csak annyira terhelje meg, hogy ne mindjárt az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt.
Ezt a célt mai a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot.
Ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság és a legnagyobb keserűség tölt el.
Az a hallgatóság, amelyet a kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetsége mellett is, kevés kivétellel, nem csak tudós képzésre, hanem mindennemű felső kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: „Az operáció sikerült, a beteg meghalt.”
A tanítás jó volt, a gyermeket megölték!
Abból a tizenkét évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést. Azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson.
Ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni minden apagyilkossal, hogy elítélik tizenkét év szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára.
Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki.
És mikor tizenkét év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi azután tanítjuk, tanítjuk és tanítjuk őket.
És amikor azután további öt év alatt végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkodás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe.
És még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni. És hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.
Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, régi igazság. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok és a tudományhoz nem értenek.
Az iskolának végre meg kell értenie, hogy alá kell rendelnie magát az állam céljainak. Az államnak pedig első sorban tetterős polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie. Ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve.
Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem, sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom.
Az egyetemen a kémia tanításánál szerzett tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez vagy a természettudományhoz nem ért.
Modern nyelvet úgy, hogy egy egyszerű levelet lennének képesek megfogalmazni, vagy egy idegennek beszélni, nem tudnak.
A klasszikus nyelvekből, amire a legtöbb időt fordították, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek legyenek egy klasszikust elolvasni.
Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig, abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkozásának magaslatára, abból annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén tud abból, hogy hogyan kell tojást rakni.
Irodalmi műveltségről szó sincs, és ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék.
Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyre szántó, tág lelkű tanügyi reformon át vezethet. Amely tanügyi reform nem csak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig.”
Van-e ötleted, mikor hangzott ez el?
Vagy hogy ki mondhatta?
Mostanában lehetett, nem?
Merthogy igencsak aktuális szavak!
Nem most volt!
Szabad a gazda?
Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas egyetemi tanárunk, híres tudósunk szavai ezek az 1930-as tanévnyitó beszédéből.
Az a baj, hogy ma ugyanúgy aktuálisak!
A helyzet szerintem mára rosszabb!
Szent-Györgyi Alberttől származnak a következő gondolatok is:
„Az egész világot áthatja egy nagy tévedés. Az, hogy azt hiszik, hogy a könyv arra való, hogy az ember a tartalmát belenyomja a fejébe.
Az én nézetem szerint a fej az gondolkodásra való. És a könyv arra való, hogy ne kelljen mindazt itt tartani a fejben. Sokkal egyszerűbb azt a könyvtárban tartani. És akkor a fejemet használhatom sokkal jobb dolgokra: gondolkodásra például. Ha a fejemet megtömöm szecskával, meg mindenféle adattal, akkor nem tudom használni semmire.
A tudományokat, azt át kell élni. Én a kísérleteimmel élek. Shakespeare-t azt nem megtanulni kell, hanem átélni. Épp úgy egy Arany Jánost át kell élni. A zenét, azt nem megtanulni kell, hanem azt megélni kell.
Mindent meg kell élni!
Velem a középiskolában megutáltatták az irodalmat. Megutáltattak mindent, mert csupa adattal tömték meg a fejemet, ahelyett, hogy megtanítottak volna, hogy lássam a szépségét az irodalomnak és a szellemi alkotásnak. És ezzel borzasztó kárt tesznek, ezzel meg is bénítják az embert.
Az a borzasztó sok szecska, ami az ember fejébe belemegy, az úgyis elpárolog. Abból semmi sem marad. Az ember mind elfelejti. Ami megmarad, az a tudomány, vagy a szépség, vagy a művészet szeretete. Az, hogy egy problémát próbáljon megoldani.
A tettrekészség, a kvalitás, ezek a fontosak. Nem pedig az, hogy a fejemet megtömjem mindenfélével.”
Egyetértek minden szavával!
Az én életem párja, Évi ugyanígy gondolkodik. Az ő mindene az, hogy megreformálja az oktatást „mélyre szántó, tág lelkű tanügyi reformmal.” Az ő nézete szerint az az oktatás, ami nem szórakoztató, az nem oktatás.
Már gyerekkorában is mindig iskolásdit játszott. Ő volt a tanár, az öccse a pedellus, a többi gyerek a diák.
Aztán nagykorában magániskolát nyitott!
Ez volt a Pécsett a Tudás-vár.
Az volt ám az iskola!
– Ott a gyerekek osztályozták a tanárokat.
– A tanár fizetése az osztályzaton múlott.
– A gyerekek szerettek iskolába járni.
– A gyerekek először tanulni tanultak meg.
– A tanár addig nem kezdhette el a tantárgya oktatását, amíg a gyereknek nem lett célja azzal a tantárggyal kapcsolatban.
– A gyerekek tegezték a tanárokat.
Ha jött a szünet, bánatosak voltak, hogy nem mehetnek iskolába.
Aztán Évi rájött, hogy nem az a megoldás, hogy egy csapat pécsi gyerek jól jár egy magániskolával.
Az egész közoktatást kell megreformálni!
Hát belevágott ebbe!
Így mára ő a magyar Alkalmazott Oktatástan Nonprofit Kft. vezetője. Pont most húsz éves a magyar Alkalmazott Oktatástan. Csodás dolgokat tettek az elmúlt két évtizedben.
Gyönyörű eredmények vannak!
De a java csak most jön!
Kedves Barátom! Ne az iskolának tanulj! Hanem az életnek! És tanulj folyamatosan életed végéig!
Piroska Gyula
a cégvezetők barátja
http://piroskagyula.hu
