Legszebb gyermekkori emlékeim, amikor nyáron akárhol is voltam barátokra leltem, és együtt játszottunk kint a kertben végtelen, szárnyaló fantáziával, és nem ismertük azt az állapotot, hogy unalom. Ha éppen egyedül voltunk, akkor is százféle tevékenységet találtunk ki saját magunk szórakoztatására.
Szándékosan használom a többesszámot, mert a korosztályom pontosan tudja miről beszélek: akkoriban nem nagyon voltak televíziós műsorok a gyerekeknek, nem voltak telefonok, számítógépek, hanem csak a saját fantáziánk volt az idő eltöltésére és az unalom elűzésére. A fantázia, és a könyvek.
Ha egymagunk voltunk is néhány játék örömet okozott, vagy a szerepjátékok végtelen tárháza, a kertek varázsa, a strandolás öröme, a felfedezés izgalma.
Volt olyan nap, hogy csak egy könyv olvasása a hűvös szobában kielégítette minden igényünket. És van olyan barátom is, aki az egész nyarat vidéken töltötte a nagymamánál, és a diófa árnyékában olvasott, senkit nem zavarva és másra sem vágyva. Mások pedig csapatostul fedezték fel a folyóparti erdőket, mezőket, táborokat jártak meg vagy éppen sátortábort készítettek felnőttek nélkül is. Mert a felnőttek dolgoztak, és nem sok idejük maradt arra, hogy a gyerekeiket szórakoztassák.
Manapság a gyerekek tudnak unatkozni. És nem szeretnek olvasni. Természetesen nem minden gyerekre igaz ez, de sajnos a legtöbb gyerek már nem olvas. Számomra ez egy élettragédia, és gyakran keresem az okát, hogy miért akarom, hogy olvassanak? Azért, mert a magyaros szívemnek ez adna megnyugvást? Én úgy érzem, ha megszűnik az olvasás, akkor minden elveszett.
Addig van kultúra, és addig él egy civilizáció, amíg van olyan, akinek tovább lehet adni az elmúlt korok tudását, életérzését, hogy jobban megértsük történelmünket, és jelenkori önmagunkat. Ha egy szakmát nem tanulna meg többé senki, akkor az a szakma nem létezne többet. Ha a könyvek nem léteznek többé, a gondolatok elvesznek.
A mi generációnkat összefűzte egyfajta egyetemesség: valamennyien birtokában voltunk ugyanazoknak az ismereteknek, ami biztonságot nyújtott, stabilitást adott nekünk, és tudtuk, hová tartozunk.
Manapság kinyílt a világ, és szinte minden elérhető, ami korábban nem, de a szelektálás képességének hiányában. És kontroll nélkül. Még egy felnőtt embernek is nehezére esik megszabadulnia az internet vonzásától, egy gyereknek még inkább. És mindeközben egyre kevésbé képes arra, hogy elfoglalja magát bármilyen más tevékenységgel, vagy örömét lelje a vakációban.
Azért tartom az olvasást, az önálló játszást szükségesnek, mert a kreativitás hal ki a gyerekből, aki már lehet, hogy négy évesen megkapja a tabletjét, vagy a szülei mobilját, hogy lekösse magát az azonnali, és készen kapott információkkal, játékokkal, képekkel. Az élet éléséhez fantázia kell. Bármilyen cél eléréséhez, egy munka elvégzéséhez fantázia kell. Saját gyermekeink jövőjét vágjuk el, ha engedjük, hogy unatkozzon, és ne használja veleszületett képzelőerejét.
Sokan vagyunk, akik szót emelnek a képernyők világa ellen, sokan tanítják a helyes használatát is, de ez még nem elég, a digitális kultúra felemészti a jövő generációját.
Szülőként is sokkal nagyobb felelősségünk van abban, hogy ne adjuk a gyerekeknek oda a telefonokat, számítógépeket. Nyári szünet van: nézzük meg saját szemünkkel, hogy mit csinál a gyerek a nyaralásokon, vagy ha épp nem megy táborba, amikor a nagyszüleinél nyaral – mivel tölti az idejét? Ha naponta két óránál többet tölt a telefonjával, vagy a számítógéppel, akkor változást kellene eszközölni, mert hosszútávon romlanak a gyerek túlélési esélyei.
Szeretettel:
Henczel Edit
Alkalmazott Oktatástan
Ha szeretnél értékes és hasznos tartalmakat olvasni, akkor iratkozz fel Pedagógus Magazinunkra! >>
