Ha hiszed, ha nem, én tényleg nagyon szerettem iskolába járni. Mondom: iskolába járni. Ugye még véletlenül sem gondoltál arra, hogy tanulni? Mert tanulni nem igazán szerettem. Iskolába járni viszont annál inkább, mert nagyon sok barátom volt, akikkel csak ott tudtam találkozni.
Augusztus végén már alig vártam, hogy elkezdődjön a suli. A hosszú nyár addigra unalmassá vált, két és fél hónapra nem könnyű programokat kitalálni, főleg úgy, hogy a szünidőben kevés időt tölthettem együtt imádott osztálytársaimmal, iskolatársaimmal. Hiányoztak!!! Így hát mindig vártam az évnyitót. Istenem, az évnyitók, de csodás események voltak! Mindenkivel újra lehetett találkozni, beszélgetni, mesélni a nyári kalandokról, és főleg sokat-sokat nevetni együtt.
Emellett hihetetlen szép emlékek számomra az első diákszerelmek, az iskolai táborok és bulik, a suli utáni órákig tartó beszélgetések…
Miért érzem mégis azt, hogy ezzel valami nem stimmelt?
Mert az iskolának alapvetően más célja van. Mégpedig az, hogy bevezesse a gyerekeket a tudás izgalmas birodalmába. Hogy adjon nekik egy rálátást az élet különböző területeire. Hogy felkészítse őket a nagybetűs ÉLET-re.
Ez az alapvető cél viszont alig valósult meg. És ezt az én személyemben egy olyan ember mondja, aki mindig is nagyon jól tanult. Gondolj bele, ha én így látom ezt, akkor mit mond egy „rossz tanuló”, aki elakadt vagy aki végig bukdácsolt?
Én azt gondolom, hogy az iskola az egy csodálatos hely lehetne, ha ott mindkét dolog megvalósulna:
1. Az eredendően bennünk lévő tudásvágy örömet okozó kielégítése és a tanulás öröme.
2. Az életre szóló emberi kapcsolatok, barátságok, szerelmek boldog érzése a különböző iskolai rendezvények és a feledhetetlen bulik, mókázások során, és ezáltal persze, egyfajta egészséges szocializáció.
Nekem annyira emlékezetesek a nyári táborok, némelyik farsang vagy a szalagavatónk. De ugyanúgy a bolondozások az órák közötti szünetekben. Osztálytalálkozóinkon órák hosszat tudunk mesélni ezekről az élményekről, és még mindig jól esik örülni, nevetni rajtuk, boldognak lenni ezektől az emlékektől.
Viszont nagyon kevés olyan kép él bennem, amikor a vidámság, az öröm és a boldogság a tanuláshoz kötődik.
Persze voltak azért tanárok, akik ezt megadták nekünk. Akik igazi tudást, valódi értékeket, jövőképet adtak nekünk. És akik biztattak, dicsértek minket és főleg: HITTEK BENNÜNK!
Az alsós tanító nénim például olyan ügyesen terelgetett engem, hogy karácsonyra már szinte tökéletesen tudtam olvasni. Utána pedig megengedte, hogy azt olvassak az olvasás órán, amit csak akarok: vihettem be mesekönyveket, olyanokat, amiket ÉN akartam elolvasni, amik ENGEM érdekeltek, és több könyvet olvastam el már alsó tagozatban kisgyerekként, mint ma a legtöbb felnőtt.
Vagy például mi minden orosz órát azzal kezdtünk, hogy elénekeltünk legalább egy orosz dalt, amiket Éva néni tanított nekünk. Imádtam!!! Ő mindig lefordította a dalszövegeket, ami által persze észrevétlenül nagyon sok szót is megtanultunk. Az esztétika becsempészése a tanórákra nagymértékben megnövelte az orosz nyelv iránti szeretetünket. Sikerének titka: a tantárgya iránti lelkesedés + rengeteg gyakorlás.
Szintén kellemes emlékek számomra a középiskolai német órák. Pedig kemény időszak volt: német speciális tagozatosként heti 8 órában tanultuk a nyelvet, még nulladik órákban is reggel 7 órakor. Mégis a tanárunk igen lelkiismeretes volt, és komolyan vette azt, hogy megtanít bennünket németül. A fél osztály némettanár lett! Mindig igazságos volt, és még arra is szakított időt, hogy emberi dolgokról beszélgessen velünk. Ő nem sajnálta az időt a gyakorlásra, nem lenyomni akarta a torkunkon a tananyagot, azt akarta, hogy azt TÉNYLEG elsajátítsuk!
Sosem felejtem el azt az alkalmat, amikor behozott az órára egy hanglemezt, és lelkesen mesélt arról a zenéről. Tudod, semmi különös, csak megosztotta velünk a saját véleményét és lelkesedését egy művészeti alkotásról. Micsoda példát mutatott nekünk ezzel! Nem csak egy diplomája volt magyar-német nyelv és irodalomból, hanem rajongott az irodalomért, és ez a rajongás akarva akaratlanul átragadt ránk is! Sikerének titka: a tantárgya iránti lelkesedés + rengeteg gyakorlás.
A középiskolai testnevelés órák is imádnivalók voltak! Teri néni mindig elmagyarázta, hogy egy-egy gimnasztikai elem mihez járul hozzá, hogy melyiktől lesz szebb és feszesebb a combunk vagy a popsink, ami 14-18 éves kamaszlányként igencsak fontos volt nekünk! Nem emlékszem olyanra egyáltalán, hogy utálatos dolgokat erőltetett volna ránk. Mindig arra törekedett, hogy szeressük meg a sportolást, élvezzük a mozgást. Imádtunk pl. röplabdázni, ezért nagyon sokat röplabdázhattunk. De minden évben bevont bennünket (és még sok száz lányt) a május elsejei tornabemutatóban való részvételbe is. Nem tette kötelezővé, de ő maga annyira lelkes volt iránta, és olyan szép városi tornabemutatókat hozott össze évről évre (pl. szalag gyakorlatokat), hogy ezekből senki sem akart kimaradni! Imádtuk a felkészülést ezekre, pedig RENGETEG munkával járt. Sikerének titka: a tantárgya iránti lelkesedés + rengeteg gyakorlás.
A tanárképző karon is volt három olyan professzorom, akikre nagy szeretettel gondolok vissza a mai napig. Az egyikőjük kurzusán Csehov drámaírói munkásságát tanultuk. Nem – hangsúlyozom – nem könnyű Csehovot érdekessé tenni 20 évesek számára. De ő megtette. Annyira szerette és értette ezeket a drámákat, hogy elérte, hogy érdeklődjünk iránta. Soha nem éreztem, hogy ő kiokít bennünket, csak beszélgettünk az órákon, és mégis többet tanultam az alatt a félév alatt az irodalom és a csehovi művészet szépségeiről, mint bármikor előtte. A professzor barátként, műkedvelőként beszélgetett velünk. Érdekelte a mi véleményünk, és nagyon őszintén meg tudta osztani velünk a sajátját.
A másik csodálatos tanár szókincsfejlesztő órákat tartott nekünk. Egy igazi EMBER volt. Mindig mosolygott, szerette, amit tanított, és értett is hozzá, valamint nagyon szeretett minket is. Ezt érezni lehetett! Élveztük minden egyes óráját.
A harmadik egy fiatal tanársegéd, aki nagyon lelkiismeretesen, nagyon precízen és felelősségteljesen oktatott minket orosz nyelvtanból. Olyan eredménnyel, hogy amikor 2 év után jött az orosz nyelvtan szigorlat, az egyik legkeményebb vizsga az orosz szakosok számára, végiglapoztam a vizsga előtti napon a füzeteimet, és 100%-ig biztos voltam benne, hogy tudom az anyagot. Na, ennyi volt a vizsgára felkészülés egy olyan tanárnál, aki professzionális munkát végez.
A fent említett tanáraim sikerének titka összesítve: a tantárgyuk iránti lelkesedés + rengeteg gyakoroltatás. Aztán EMBERSÉG – EMBERSÉG – EMBERSÉG. Valamint SOHA semmiféle tekintélyelvűség!!!
Nos, hát ezek a gondolatok jutottak eszembe a tanévkezdés kapcsán. Nem érdekel az oktatási rendszer, nem érdekelnek a tankönyvek, és semmi külső körülmény nem érdekel. Igaz, hogy nagyon örülök, ha az iskolában sok izgalmas program van a gyerekek számára, és jól érzik magukat a társaság miatt, de könyörgöm, a tanulás, tudásszerzés területén is adjunk nekik sikerélményt, ha már iskolának hívjuk és nem nyári tábornak!
A lehető legsikeresebb tanévet kívánom minden Kedves Kollégámnak, minden diáknak és a szülőknek is! Sok-sok emberséggel, a tanulás örömét megadva, élménydúsan.
Barátsággal:
Gaján Éva, elnök
Alkalmazott Oktatástan