Egy kedves ismerősöm, András 40 éves kora ellenére soha nem olvasott el egyetlen könyvet sem. A nevén kívül nem volt hajlandó mást leírni. Rettenetesen visszahúzódó volt, nem kommunikált, és folyamatosan leértékelte magát.
Kolléganőm elhatározta, hogy segít neki. Mindössze egyetlen hétvégén, egy szép nyári napon, szombat délelőtt 10-től vasárnap este fél hétig foglakozott vele. András ezen az egy hétvégén valóban megtanulta az ABC-t, felfedezte, hogy a betűknek milyen formáik vannak (kerek, íves, hurkos stb.), és megtanult rendesen írni!!!
Kolléganőm így számolt be a közös munkáról:
„A kezelés alatt jellemzően nagyon magába forduló, vihogó volt, káromkodott, idegesen röhögcsélt, hogy vén fejjel mire vettem őt rá. Szidta a tanárait, hogy nem foglalkoztak vele, pedig milyen szépen tudott mindig is rajzolni. Szidta az anyukáját, hogy nem tanult vele soha, és nem is érdekelték fia iskolai osztályzatai.
Az egyes betűk gyurmázásánál* az elején fájdította a kezét, szitkozódott, abba akarta hagyni az egészet, majd rövid idő elteltével egyre könnyebben és gördülékenyebben formálta a betűket. Ezek után a betűk írása is egyre lazábban ment. A végére szinte már élvezte, hogy mennyire szabályosan tudja kialakítani őket. Otthon még külön gyakorolt kérésemnek megfelelően. Két egész kisiskolás füzetet teleírt kicsi írott és nagy írott betűkkel, majd biztatásomra elkezdett folyamatosan írni.
A betűk megtanulása és begyakorlása után a rövid, nagyon gyakran előforduló szavak jelentésének tisztázásánál már azt kérdezte, hogy nem lehetne-e ugyanezt az összes iskolai tantárgyra is megcsinálni, hátha előjönne, amit az iskolában tanult. Láttam, ahogy lassacskán kibontakozik a tudás iránti vágya.
Vasárnap este meglátott a könyvespolcomon egy könyvet, amit azonnal levett, és megkérdezte, hogy elolvashatja-e. Azonnal nekilátott, és nagyon büszke volt az elolvasott oldalak mennyiségére.”
András most büszke arra, hogy mekkorát javult. Azt mondja, nincs többé gyomorgörcs, nincs többé idegeskedés, rossz érzés. Kijelenthetem, hogy visszatért az önbecsülése. Azóta folyamatosan jár a szája, ami azt jelenti, hogy végre ki meri mondani a gondolatait, bátran kommunikál. Összefoglalva tehát, egy picurka jó szándék és jó módszer alkalmazásával segítettünk neki elérni azt, ami bizony minden egyes ember célja: András most sokkal boldogabb.
Kérdem én: akkor most a diákjainkkal van a probléma, vagy a tanárokkal és tanítási módszereikkel??? Hány és hány esetben a szülő és a magántanár tanítja meg a gyerekeknek valójában a tananyagot. Milyen gyakran mennek végig tanulók az iskolarendszeren anélkül, hogy elsajátították volna a legalapvetőbb dolgokat, mint írás, olvasás, számolás, nyelvtan, megfelelő szókincs. Mennyi példát látunk arra, hogy a négyes és az ötös is csupán érdemjegyek, de nincs mögöttük SEMMI tudás. Hány és hány embernél éri el az irodalomtanár, hogy nem megszeretik, hanem megutálják az olvasást.
A lányom múltkor azt mondta otthon: „Anya, én úgy sajnálom szegény Radnótit. Ha tudta volna, hogy a verseit majd erőltetetten értelmezgetik magyartanárok, kötelező jelleggel megtaníttatják őket a gyerekekkel, akik ezért utálják őt, soha nem írt volna le egyetlen költeményt sem.”
Ennek tényleg ez a rendje? Így van ez jól? Biztosan nem! És én nem is akarok ebbe beletörődni!!! Hiszen a régi jó tanítók MINDEN tanulót megtanítottak írni-olvasni, pedig „szegénykéknek” csupán egy módszerük volt. Ma létezik több tucat módszer, ennek ellenére az emberek nagy része sok esetben nem tud egy használati utasítást vagy egy munkaköri leírást sem megérteni. A fenti siker szép példája annak, hogy ha működő módszert használunk, és a célunk nem pusztán az óra leadása, hanem az eredmény elérése, VAN REMÉNY.
Kolléganőm az Alkalmazott Oktatástan Olvasástanítási programján vitte végig a 40 éves férfit.
Kérdésed van? Egyedi megoldásra lenne szükséged? Keress minket!
Alkalmazott Oktatástan Magyarország
Telekesi Edit
70/627-5516
telekesi.edit@apshun.hu
*a módszer egyik (és igen hatékony) lépése, hogy a tanuló kigyurmázza a betűket.
KÉP: a fenti fotó illusztráció
