Talán minden pedagógustársam jól ismeri a Facebookon keringő viccesebbnél viccesebb mémeket a tanárok év eleji és év végi kinézetéről, és mind tudjuk, ezekben azért van igazság. Nemcsak a gyerekeknek nehéz visszaszokni az iskolai életbe, nekünk, tanároknak is időbe telik átállni a nyári üzemmódból a tanévire.
Magamból indulok ki, de gondolom nem vagyok ezzel egyedül, hogy az év végi értekezlet után ledobom magamról a „tanár-ruhát”, és mindezzel a felelősséget, a kontrollt. Nem foglalkozom napi szinten közel 200 diákkal, jut időm magamra, a családomra, a barátaimra. Elmehetek szórakozni anélkül, hogy állandóan azt kellene figyelnem, elég példamutatóan viselkedem-e. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Sziget fesztiválon részegen ugrálok a színpadról a közönségbe, hogy ezt valamennyi tv-csatorna leadja, ehhez azért már elég idős is vagyok. Arra gondolok, hogy lehetek fesztelenebb, hozhatok olyan döntéseket, amik nem befolyásolják a gyerekek életét, maximum csak a környezetemét. Persze ez nem mindig sikerül, mert akinek a vérében van a szakma, az nehezen tud tőle megszabadulni. Erről a férjem tudna mesélni…
Jöjjön most néhány gondolat, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy pedagógusnak év elején:
Augusztus 20-a után már minden tanárnak elkezdődik a munka, így nekünk könnyebb átvenni a régi rutint, de azért valljuk be őszintén, senkinek nem megy olyan egyszerűen. Még nem kell 6-7-8 órát tanítani, elég csak 9-13-ig bejárni, szóval minket így szoktatnak vissza az iskolába. Ilyenkor már a tanárok fejéből is kezdenek kipattanni az újabb ötletek, elkezdődik a keresgélés az interneten. A tantestülettel minden évben lelki feltöltődést is kapunk, lélekben is felkészítenek minket a ránk váró nevelői feladatokra, így nagyobb erőbedobással tudjuk indítani az évet. Lépésről lépésre, ez lehet a mottója az új tanévre hangolódásnak.
A gyerekeknek is jó lehet ez az elv. Diákjaim többsége vagy egyáltalán nem foglalkozik az iskolával (pici ismétlés sosem árt), vagy az utolsó héten a szülők is felismerik, hogy „Jajj, ez a gyerek semmit nem foglalkozott a matekkal!”, és elveszik tőle az utolsó szabadságot jelentő hetet, mondván: „Ismételni kell!”. Augusztus második felében már fél-félórával át lehet nézni a tavalyi anyagot, így sok idő marad egyéb szabadidős tevékenységekre, mégis „elővette a füzetet”, és szeptemberben az ismétlő órákon nem úgy néz majd, mint aki korábban egyáltalán nem hallott a másodfokú egyenletekről.
Talán tanárként furcsán hangozhat, de szorongó típus vagyok. Van bennem megfelelési kényszer és vágyom a szeretetre. Csupa mókás dolog, ami nem túl biztató, ha pedagógus vagy. Év végén már a tanár és a gyerek is fáradt, mindketten teszünk vagy mondunk olyat, amire nem feltétlenül vagyunk büszkék. Nekünk, felnőtteknek a gyerekek megjegyzéseit el kell engednünk, na de mi van a mi szurkáló beszólásainkkal? Vajon elfelejtette már azt a sértő kommentet, amit akkor kapott, amikor nem úgy viselkedett, ahogy mi szerettük volna, csak mert épp nem voltunk jó passzban? Bevallom, amikor megkapom az új órarendet, önvizsgálatot tartok, melyik osztállyal, melyik diákkal hogyan bántam az előző tanévben, és csak remélni tudom, hogy ők is tiszta lappal szeretnének indítani, mint ahogy én.
Már év elején el kell durrogtatnunk az erőtartalékaink nagy részét. Szerintem senki sem szereti a zsákba macskát, főleg a gyerek nem. Ők az állandóságot és a kiszámíthatóságot szeretik. Törekedni kell arra, hogy már a tanév kezdetén el kell mondanom nekik az összes szabályt, elvárást, amivel úgy érzem, jól működhet a szakórám (és ezt következetesen be is tartani év végéig). Lesznek új osztályok, és a már ismert osztályokon belül új tanulók, akiknek megismerése több energiába kerül. A nehezebben kezelhető diákok nyelvét, világát meg kell érteni, igyekezni kell jól kijönni velük. Csak a kölcsönös bizalom és szeretet vezet egy tanóra sikerességéhez, ehhez viszont a nekem kell megtennem az első lépéseket. Persze minden osztályban akadnak olyanok, akik valamiért nem akarnak együttműködni, de a cél a csapat nagyobb részének megnyerése, így előbb-utóbb az ellenálló tanuló is megérti, nem ellene, hanem érte vagyok.
Bár nem ez lesz az első tanévem, mégis minden évben nagy izgalommal várom a régi és az új diákokat. Szeretek a komfortzónámból kilépni, véleményem szerint ez pont egy olyan hivatás, ahol folyton meg kell újulni, semmi sem lehet állandó. Élvezem, ahogy érdeklődnek, gondolkodnak, fejlődnek. Ez egy szimbiózis, mert általuk én is sokkal érdeklődőbb, gondolkodóbb és fejlődőképesebb vagyok. Minden nehézség ellenére, ezt szeretem a legjobban a munkámban.
Írta: B. Mónika
