A diszgráfiától a kitűnő érettségi bizonyítványig

A diszlexia1, diszgráfia2 olyan “címkék”, amelyek számos gyerek és szülő életét képesek megnehezíteni, illetve felesleges akadályokat gördíteni az életébe, fejlődésébe. Fogadd szeretettel Kristóf Katalin írását saját és gyermeke történetéről.

Mielőtt bármit leírnék erről, szeretném hálámat kifejezni L. Ron Hubbardnak, aki ránk hagyta varázslatos tanulási módszerét és az ennél is varázslatosabb nevelési útmutatásait. Ugyanekkora köszönet és hála jár az Alkalmazott Oktatástan magyarországi szervezetének, oszlopos tagjainak, akik tanácsaikkal láttak el, bátorítottak és fogták a kezem a legválságosabb pillanatokban. Külön hála és köszönet Takács Annának, aki L. Ron Hubbard tanulási technológiáját icipici gyerekekre alkalmazhatóvá tette és hagyományos tanítónő tündér módra kisfiamat valósággal “sínre tette” nehéz utunk elején. Csodálatos kis gyakorlataival játszi egyszerűvé tette számunkra a diszgráfia kezelését, mely rémisztően bonyolulttá is tud válni, ha a közoktatás útvesztőjébe kerülsz. Mi konkrétan átéltünk (hatéves kisfiammal közösen) egy neurológiai vizsgálatot és számos nevelési tanácsadóban lefolytatott felmérést és vizsgálódást, míg a neki kiutalt MR vizsgálat előtt végül meghúztam a határt, és döntöttem úgy, hogy a saját kezembe veszem gyermekem jövőjét. A közoktatás és a közegészségügy a diagnózis felállításánál tovább egy teljes tanéven át nem jutott.

Sajnos volt oka a szakértőknek a testi hátrányban keresni a magyarázatot, mert Mór születésekor valóban komoly sérülést szenvedett: eltört kulcscsontja vállában megsértett egy ideget, és ez gyakorlatilag egész gyermekkora minden erőpróbájában megnehezítette a dolgát. Ez a sérülés mindennemű mozgáskoordinációt lelassított, legyen az úszás, futás, foci vagy zongora, de még a szavak formálásában is nehézségeket okozott. Így történt az, hogy néhány lépcsőfokot kihagyva jutott el hatévesen az első osztályba.

Itt a tanító néni az első hét végén azzal fogadott, hogy Mór mozgáskoordinációja őt annyira visszaveti, hogy normál osztálykörülmények között sajnos esélye nincs arra, hogy valaha is megtanul írni. Jobb lesz, ha szakembert keresünk mellé. Szakembert?! Én addig azt hittem, hogy egy elsős tanító az írástanítás szakembere. Hát, itt kiderült, hogy nem. Amúgy bármerre is vittem Mórt, bármilyen “szakember” vizsgálgatta, semmilyen kóros elváltozást nem találtak rajta. Az a “szakember”, aki pedig kivezetett minket az útvesztőből, Anna, azt mondta: “Nincs semmi baj Mórral, ő egy teljesen normális, okos kisgyerek. A közoktatással van baj, hogy nem bír el egy ilyen helyzettel.”

Nem fogjátok elhinni, Mórnak mire volt szüksége!! Némi időre. Némi időre, és éppen annyi gyakorlatra, amennyire a mi gyerekkorunkban – 1969-ben születtem – még volt idő. Anna úgy állt hozzánk, mint egy falusi tanító. Hatalmas karikákat rajzoltunk a levegőbe, majd az egész lapot betöltő karikákat rajzoltunk a füzetbe, aztán elharmadoltuk a lapot, aztán a lapon középre írt hatalmas minta köré írtunk rengeteg hasonló kicsi betűt, és így araszoltunk egyre kisebb és kisebb méretig, míg befértek a formák, vonalak, jelek a füzetben meghatározott keskeny kis sávokba. Minden rávezető vonallal és minden betűvel így kellett tennünk. Majd gyurmából megformáztuk az összes létező betűt: kisbetűk, nagybetűk, írott és nyomtatott alakok. Nem fogod elhinni, hogy ez volt a megoldás!! Pedig ez volt! De ha előveszel egy mai elsős gyakorlókönyvet, azt fogod találni: “Ez itt a csigavonal, egy, két há’ … ez meg itt a fecske, és egy, két, há’ … gyerünk, gyerünk, nincs tovább!” Nesze neked, állami követelményrendszer, nesze neked, hatéves gyerek! Nesze neked, hatéves gyerek anyukája! Rajta, itt van, ezt ugord meg! Ez így utólag nagyon egyszerűnek is tűnhet, de nem volt az.

Mór átélte a kötelező iskolai kínokat, megaláztatásokat reggel 8-tól 4-ig, elment az aznapi iskola utáni programjára, úszás, foci, zene, majd ezután következett a számára kimért napi plusz feladat a betűkkel. Szerinted mennyi kedve volt ehhez? Szerinted mennyit értett meg abból, hogy mekkora veszélyben van? Semennyit! Ez két teljes év közelharc volt minden egyes meghúzott vonalért. Én úgy küzdöttem érte, mint aki az életéért küzd, ő pedig úgy állt ellen, mint egy normális ember, akire már rámértek 10 órányi elfoglaltságot, és köszöni szépen, élne már egy kicsit saját örömére. Anna bölcs iránymutatásainak, az Alkalmazott Oktatástan csapatának és L. Ron Hubbard oktatási és nevelési elveinek hála sikerült Mórral keresztül verekednünk magunkat az általános iskola első két tanévén.

Harmadikra Mórnak sikerült megértenie azt, hogy ha túl akar élni ebben az életben, kénytelen lesz a születéskori sérülés okozta minden hátrány ellenére az élre küzdenie magát. Megértette, hogy a boltban, amikor kaját akar venni majd, sajnos senkit nem fog érdekelni, hogy ő miért nem hozott pénzt. Ott már nem adhatja elő szomorú meséjét arról, hogy ő “bénakezű”. Megértette! Nem könnyen, de megértette! Harmadikban teljesen egyedül elvégezte a “Hogyan tanuld meg?” című varázslatos tanfolyamot, és ő azóta éllovas az iskolában mindenféle szülői közreműködés nélkül. Csak az első két év volt pokoli nehéz! Csak addig kellett “elcipelni” őt, amíg lett annyi esze, hogy felfogja, hogy ez mind érte van. Talán kellett annyi kudarc, hogy azt is el tudja dönteni, hogy egy megtűrt, szánalomra szánt, “bénakezű” közepes marad, vagy kihozza magából azt, amire képes. Megértette és kihozta magából a maximumot; kitűnő érettségi, tud zongorázni és nem mellesleg egy kadett európa bajnok kardvívó, a junior válogatott keret tagja.

Hát, ekkora felelősség rávágni valakire: “Belőled, fiam, nem lesz semmi!” Mi szerencsések voltunk, a mi tanító nénink nem ezt mondta. Ő legalább időben szólt nekem, hogy ez a feladat az ő képességeit és lehetőségeit messze felülmúlja. De ő legalább Mórt sosem fosztotta meg a magába vetett hitétől és önbecsülésétől. Mór szellemi képességeit és a benne rejlő nagyságot és nagyszerűséget egyetlen felnőtt sem kérdőjelezte meg. Ezért külön hálás vagyok mindazoknak, akik a “feje fölött”, csendben súgtak nekem: “Anyuka, erre a gyerekre jobban oda kellene figyelni. Van valami gond a mozgáskoordinációjával.” Én egy idő után már csak mosolyogtam, és mondtam: “Tudom, tudom, foglalkozunk vele. Ne aggódjon, valahogy megoldjuk.” Ennek a kitűnő érettséginek és ennek az életútnak már eddig is sok tanulsága van, de én ezzel zárnám: Kedves gyerekekért felelősséget vállaló felnőtt, tanár, nevelő, szülő! Ha már segíteni nem tudsz, legalább ne árts a gyerekeknek!

Kristóf Katalin

Amennyiben Ti is hasonló problémákkal küszködtök, keressetek meg minket!

Telekesi Edit Tea, tanulási specialista
Alkalmazott Oktatástan
telekesi.edit@apshun.hu
70/627-5516

1diszlexia: olvasási rendellenesség
2diszgráfia: írási rendellenesség

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.

I agree to these terms.