A bukott tanulók az iskolák kudarcai

Vajon mi zajlik egy családban ma, ha a gyermek megbukik. Ki a felelős ezért? Hogyan éli ezt meg a gyermek? Ami pedig a legfontosabb, hogyan hozza ezt helyre az iskola? Mert az látható, hogy ez egy nagyon gyenge minőségű eredmény. Kinek az eredménye ez? Ki az, akit ezért felelősségre kellene vonni?

Azt tapasztaltam, hogy valahogy sehogy nem jó, ha megbukik egy tanuló. Szégyenként élik meg minden egyes esetben. Arról nem is beszélve, hogy kénytelen elszakadni társaitól, barátaitól. Nem maradhat a korosztályával, melynek rengeteg hátránya van. Hiszen attól, hogy újra hatodikos egy tanuló a nem elegendő matek tudása miatt, attól még legtöbb esetben nem lesz hirtelen a többi tantárgyból is hatodikos szinten. Főleg nem testnevelésből, rajzból, technikából stb. Így furcsán érzi magát a kicsik között.

A szülők is tragédiaként élik meg, hogy féltett kincsük megbukott. Szégyenkeznek miatta a rokonság előtt, az ismerősök előtt. Oda van az egész család. Tanácstalanok, reményvesztettek és kiábrándultak.

Kérdem én: akkor ez megoldás? Hány és hány esetet láttam ráadásul, ahol az évismétlés mit sem segített. Attól, hogy végighallgatta még egyszer a hatodikos matekot, még nem pótolta be a már sokkal korábbról származó hiányosságokat. Miért mondom ezt? Mert ez a mechanizmus. Először jönnek a hármasok, négyesek, aztán becsúszik néhány kettes, majd egyre több egyest kap a tanuló. Ez azonban nem egy tanév alatt következik be. Igazából ott kellett volna gyorsan közbelépni, ahol először jöttek a gyengébb jegyek. Ha például olvasni nem tanult meg elég jól a gyermek, és ezt nem kezeljük, könyörgöm, miért várunk pusztán attól eredményt, hogy megismételtetjük vele a hatodik osztályt? Ott nem olvasni tanítják a diákokat.

Kedves Pedagógustársaim! Mi ebben a rendszerben mit tehetünk? Ott van akár 20-30 tanulónk egy osztályban. Nincs két egyforma közöttük. Tőlünk mégis azt várja el ez a rendszer, hogy egységesen kezeljük őket. Mindig egyszerre foglalkozzunk mind a harminccal. Hogyan lehet ezt jól csinálni? Egyik olvasni sem tud rendesen, és nem volt még a házán, az utcáján, az óvodáján és az iskoláján kívül sehol máshol. Míg a másik már ötven könyvet kiolvasott, és a szülei múzeumokba járnak vele, a család rengeteget utazik, és nagyon sok mindent már otthon megismer, megtanul, a szüleinek köszönhetően csodálatos szókincse van. A többiek pedig valahol a kettő között vannak.

Feladták nekünk a leckét. Tudom, mert én is tanítottam 13 éven keresztül. Bizony mondom, csak kis létszámú (15-20 fős) csoportjaim voltak, mégis ugyanezzel a problémával küszködtem. Volt néhány tanítványom, akiknek annyira jól megalapozott volt a nyelvi tudásuk, és akkora volt a szándékuk a nyelvtanulásra, hogy szárnyalni lehetett volna velük. Aztán volt néhány, akik meg annyira messziről indultak nálam, hogy nem tudták, mi az, hogy főnév. Esetleg még nem is volt semmi céljuk a német tanulással. Szükséges rosszként élték meg azt. Miattuk be kellett húznom a féket. Sőt, még délután pluszban foglalkoztam néha velük, hogy ne az órából vegyem el az időt a többiektől. A rakétákkal szintén foglalkoztam néha délutánonként grátisz, mert különben hogyan nyelvvizsgáztak volna le. Ezt azonban nem lehet elvárni a tanároktól. Én is még lelkes, kezdőtanárként csináltam ezt, amíg nem alapítottam családot.

Az átlag megoldás: a tanár halad az általa kitűzött tempóban, a tanuló meg vagy követi, vagy nem. Ha nem, jönnek a rossz jegyek. Például kap egy hármast a lassúbb tanuló. Persze, az már nem követelmény, hogy azt kijavítsa. Ezt úgy értem, hogy ténylegesen bepótolja hiányzó tudását. Mert gondoljunk csak bele, miért fejlődne szépen, egyenletesen az a tanuló, aki jól láthatóan nem értett meg mindent egy adott tantárgyból (hiszen hármast kapott!), és anélkül, hogy bárki is elvárná tőle a hiányos tudás pótlását, megy tovább a tanár (így a tanuló is) az anyaggal. Nézzük csak! Nem tud még tízig számolni a kicsi. Nem baj, haladni kell tovább, ma már százig veszem vele a számokat. Jééé! Nem megy neki! Buta ez a gyerek!?!? És tényleg azt hisszük, hogy buta. Hát nem őrület, nem logikátlan az egész? Nem kéne előbb megtanítani stabilan tízig számolni azt a szegény gyereket, s csak aztán százig?

Bevallom, mikor a gimnáziumban tanítottam, azt csináltam, hogy ha nem lett jó valakinek a felmérője, még gyakoroltam, dolgoztam vele, és kijavíthatta. Nem ismertem még L. Ron Hubbard tanulási módszertanát, ez valahogy ösztönösen jött.

Éreztem, hogy nem az a tanítás célja, hogy jegyeket adjak, azaz értékeljem a diákok tudását, hanem az, hogy tudás birtokába juttassam őket.

Ez pedig nem valósul meg, ha ír egy hármas dolgozatot, és mintha mi sem történt volna, tovább megyünk a tananyagban, ahelyett, hogy a hiányosságokat bepótolnánk. Azt gondoltam, a dolgozat azért van, hogy lássuk, min kell még dolgoznunk, mit nem sikerült diákomnak még elsajátítania. Nem mondom, hogy ez egyszerű. Nem az. Értelme viszont csak ennek van. Ön hogy gondolja, Kedves Pedagógus?

Összefoglalva: ha már odáig jutunk, hogy buktatni kell a tanulót, valamit már nagyon régen elmulasztottunk nála kezelni. Mi az, ami elmaradt? A minőségbiztosítás!!! A minőségbiztosítás, melynek feladata a tanuló hiányosságainak azonnali korrekciója, a hibák helyrehozatala.

Azért ő sem varázsló!

Ha segítséget akarsz a fentiekhez, gyere el a Haladó korrepetitori eszközök tanfolyamunkra»

Gaján Éva, elnök
Alkalmazott Oktatástan

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.

I agree to these terms.